„Ennyit mára a könnyűzene újdonságaiból”

Az alábbi videóra ma bukkantam a youtube oldalán. A koncerten ezt a sajátos performance-t bemutató két úr közel a 70-hez. A dal a BörsŐrmester című Beatles lemez befejező dala. Ebben a kis videóban azt hiszem valami benne van abból a válaszból, ami arra a kérdésre adható, hogy vajon miért nem az Illés lett világhírű. Azt hiszem ez a felvétel ugyanis sokkal inkább szól a a lazaságról, eleganciáról, tehetségről, humorról, és azoknak egy olyan együttállásáról, ami a Beatlest világhírűvé tette, és az Illés vagy az Omegát, pedig csak egy K-európai epizóddá.

Mindenekelőtt:

Michael Jackson a Beatles után a 20. század második legnagyobb kultúrális jelensége. Tehetsége, zsenialitása, hatása vitathatalan. Ez a bejegyzés valójában nem is róla szól, hanem sokkal inkább egy vallásos jelenség elemzés(szerűsége).

Az elemzés alapja az egyik nagy Jackson sláger 3 koncert felvétele.

Az első felvétel a 1987-ben készült Japánban (Bad tour):

A második 1992-ben készült Bukarestben (Dangerous tour):

A harmadik 1997-ben készült Münchenben (HIStory tour):

Az avatott szemnek, pontosabban fülnek valami rögtön gyanus a harmadik felvétel láttán/hallatán. Aztán az ember meghallgatja másodszor, harmadszor is, amikorra bizonyossá válik: a felvétel playback-ről megy.

Ezen a ponton világossá válik miért volt szükség az mindenekelőttre. Nem MJ kvalitását akarjuk minősíteni, vagy kétségbevonni. Sokkal inkább az a kérdés izgat, hogy miért van az, hogy egy művész, minden mozdulatában zenész, aki nemcsak előadó, hanem zeneszerző, a könnyűzene egyik legnagyobb zsenije, korának legnagyobb élő előadója, arra adja a fejét, hogy egy teljes világkörüli turnét playback-be nyomjon le? Egy zenész azt gondolom ilyenkor azt tenné, hogy lassít egy picit, nem ugrál annyit, profi vokál csapatot szervez, akik kitartják a magasabb hangokat (ld Mccartney), egy kvintel lejjebb énekli el a régi slágekereket (ld U2), vagy feldolgozza magát (ld Queen + PR). Egy zenész képtelen erre a szemfényvesztésre.

Nem vagyok MJ szakértő, de azt gondolom, hogy a zenész nem volt képes arra, amit az utolsó felvételen láthatunk. A zenész talán ekkor már halott. A zenész, és végső soron az ember, ekkor már csak maradványaiban van jelen. Képzavar: ez már nem Anakin Skywalker, ez má Darth Vader.

Egy ikon, egy szimbólum. Talán már az sem lenne meglepő, ha DNS állománya nem is egyezik meg MJ-val. Ha az akit látunk egy imitátor. Végsősoron ez a rajongás már nem egy emberi teljesítménynek szól, hanem valami másnak. A fényeknek, a mozdulatoknak, a hangerőnek, egy érzésnek, egy aurának? Nem tudom. De valahol itt kezdődött lassan 50 éve ezelőtt:

Csak kiteszem.

Tegnap kis átfedéssel egymás után lement a tévében a "régi" és az "új" István a király. Érdekes volt, gyorsan idevetném észrevételeimet.

Először is ugyebár a régi sem egy film, hanem egy lefilmezett és néhány trükkel tuningolt előadás. Ilyen módon összehasonlítható a kettő. És hamar kiderül, a rendezés lényegesen jobb az új változatban. Igaz, sok jót ezen kívül már nem lehet mondani a nagy pénzzel összehozott felújításról.

Szomorú, de tény, hogy az énekesek nagy többsége annak ellenére nem énekel jól, hogy mennyire meg lettek válogatva. Dühítő Koppány gyengesége, Laborc úgyszintén halvány, ami már azért is furcsa, mert ez azt is jelenti, hogy Nagy Feró jobban énekel, mint egy válogatás győztese. Sosem hittem volna, hogy Victor Mátét is visszasírom majd egyszer Asztrik szerepébe.

Ezzel szemben István szerepére sikerült egy jó énekest találni, kár, hogy talán Gizella az még, aki felülmúlja az eredetit. A többiek vagy fel sem tűnnek (német lovagok), vagy bosszantóan gyengék (magyar főurak).

Izgalmasabb kérdés, hogy a díszlet felturbózása mellett miért gondolták azt Szörényiék, hogy a zenét is meg kell kicsit javítgatni. Nem kellett volna. Indokolatlan mennyiségű vonós hallható ott, ahol a csupasz zene kifejezőbb, mindenütt flinc-flancos hangszerelés zsibbasztja az ember fülét. Pedig ez egy rockopera, bármit is jelentsen a szó, a rock az más, mint ami ebből lett, az operához meg sosem volt köze.

Nem volt nehéz kihallani, hogy ki is dobol, természetesen Borlai Gergő, pontosan beüt minden hangot, néha persze többet is, nem rajta múlik. De az egész valahogy nem ad többet, mint az ócska Koltay-féle változat. És ezért akkor is kár, ha ez csak az István, nem több.

A válogatóversenyen viszont legalább találtak egy olyan énekest, aki nem azt énekli, hogy "Én most ásküszöm"...

Mi annak az oka, hogy bár a Beatles, és magyar társaik az Illés, Omega vagy Metró ugyanonnan indultak, és míg előbbi képes volt az évek alatt értékelhető lemezeket csinálni, addig az utóbbik 5, 10, 20, 40 év múlva is ugyanott voltak, mint az első években? Talán az, hogy a Beatles tagjai túl azon, hogy sokat ittak és drogoztak, legalább ennyit próbáltak.

A Beatlesnek egyedülálló lemezszerződése volt, amelyik korlátlan mennyiségű stúdióidőt biztosított számukra. Azaz azt csináltak a stúdióban amit akartak. És ennek volt köszönhető, hogy tudtak folyamatosan egyre jobb albumokat készíteni.

Ebbe a munkába tekinthetünk most bele. FIGYELEM! Csak rajongóknak és zenebuziknak!

Az első felvételen a zenekar az elhízott McCartney-el a Get Back című számot próbálja összerakni. A billentyűknél Billy Preston. 

Második felvételn láthatjuk, hogy bizony nemcsak ittak...

A felvételek a Let it be album stúdió munkái alatt készültek. A zenkar kérése volt, hogy a számokat úgy rögzítsék, hogy egyszerre játsszák fel, és azokat ne "szépítsék" utómunkákkal, azaz ne vágják össze a legjobban sikerült részeket. Így nyomon követheő az a folyamat, ahogyan összeraktak egy-egy dalt. A következőkben erre hallhatunk egy példát. Az első felvételen a Something című szám első nyers változatát hallhatjuk. Itt a zenekar éppen csak összenézi az akkordokat. Majd a 37. próbálkozásra tulajdonképpen kész a szám.

Szóval ez az amit szerintem az Illés soha nem tudott megcsinálni. Ők a 37.felvételen is ugyanazt játszották, mint az elsőre... De várom a kommenteket!

Testvérekből álló zenekar sok volt. Nyilván a Bee Gees a legismertebb közülük, bár számomra (életkori sajátosság) azt hiszem az első ilyen élmény a Bros volt...

No sebaj, a Bros majd egyszer kap külön szót, térjünk át a magyar családi zenekarokra. Tolcsvayék? Szörényiék? Ugyan. A Bokor-fivérek, na az igen, a Color az tényleg magyar családi zenekar volt. Sorsa is jellemző, befutni igazán nem tudtak, a 70-es évek második felében és a 80-as évek első felében írták és játszották a dalokat. Aztán elhagyták az országot és most Amerikában élnek és civil foglalkozást űznek. Pedig jó számaik is voltak, a Fényes kövek például majdnem megnyerte a 77-es Metronóm fesztivált, ami a 72-es Táncdalfesztivál után az első ilyen jellegű verseny volt. (Húsz forintos kérdés: ki nyert? Az Illés! Mármint az Új Illés, akikre korábban egyszer már utaltam, és akik szintén jönnek majd még.) Szóval jó zene ez, kár, hogy 3-4 évet ez is késett, akkor lehetett volna nagy szenzáció, meglehetősen Simon&Garfunkel utánérzés.

Az is jellemző, hogy a legismertebb daluk sem az ő előadásukban lett olyan népszerű, ez a Féltelek. Ugye, hogy ismerjük mi a Colort?

Mai videónk azonban azt mutatja, mennyire kilátástalanul küzdöttek a kitörésért. És a fentebb is hallható, a 70-es évek végének sok eredetiséget mutató zenéjét a 80-as évekre felváltották az amerikai zenék koppintásával. 1982-es videónk elején a Van Halen Eruptionjának gitárszólóidézetét hallhatjuk Felkai Miki előadásában, ami meg utána jön az a kelet-európai utánérzése a kor amerikai hard rockjának, beleértve a keleti (Boston) vagy a nyugati (Van Halen) partot akár. A doboknál Király Linda édesapja, hurrá. Erdősékenk ez amúgy csak annyira nem tetszett, hogy ezeket a lemezeket azért meg is csinálhatták. 

Már megszokhattuk, hogy az ország, vagy a világ leghíresebb zenészei összeállnak, hogy valamilyen nagy dolog érdekében vagy valamelyikük emlékére közösen lépjenek fel egy koncerten, hogy aztán általában a Hey Jude dallamaira összeborúlva ünnepeljék magukat. Ebből aztán néha nagyon érdekes dolgok tudnak kisülni.

Első klippünkben Paul McCartney énekel egy 1997-es koncerten. A gitáron Eric Clapton és Mark Knopfler, a dobon minden jótékonysági koncertek királya Phil Collins. A felvételen a híres Beatles trilógia egyik legjobb élő feldolgozása hallható. 

És akkor maradjunk is ugyanezen a színpadon és hallgassuk meg, hogy hogyan szól ez az alkalmi formáció ha Marc Knopfler vezeti. A számról már volt szó az Első Emelet kapcsán...

Örömzene. Nekem ez a szó jut eszembe amikor hallgatom ezt a felvételt.

És a mai összeállításunkat zárjuk egy szégyenteljes magyar párhuzammal. 2001-ben a nagy generáció 3 nagy zenekara az Illés, az Omega, és a Metró együtt lépett fel a Népstadionban. És úgy gondolták, hogy jó ötlet próba nélkül közösen is eljátszani néhány számot. Nem kellett volna, de talán segít megválaszolni, hogy akkor pontosan mi is a különbség a magyar és a jobb sorsú nyugati sztárok között? Csaknem a realitás érzék;)

Várom a kommenteket az utolsó kérdés kapcsán!

Miközben John és Paul már nem voltak jóban és mindenki a maga bizniszét csinálta (igen, csak egy kis exkurzus, és Jenő folytathatja a remek Beatles-sztorit), az LGT meg Mindig magasabbra jutott, Somló Tamás zenét szerzett a Kenguru című fimhez.

1975.

A Bergendyben még éppen játszik Latzin Norbert, de a kedvencem az Debreceni Csaba, aki egész egyszerűen képtelen tartani a tempót, ami egy dobosnál nem feltétlenül jó, ő mindig gyorsít, de talán ezért is eszméletlen húzású egyik-másik Bergendy szám. Demjén még fantasztikusan énekel, a fúvósok nyomják, eleve a fél zenekar konzit végzett és legalább annyira jazzista, mint rockzenész (NB: Debreceni is!), a Fonográf tinglitanglinak tűnik ezek mellett. A Hétfő után, a Fagypont fölött előtt pedig a Bergendy is játszik egy Latzin-számot a Kenguruban. Íme:

Eszméletlen jó. Indítsuk a Zilt, induljon a Volán Tefu! Gálffy László első filmje. De ez mind semm ahhoz képest, hogy Debreceni dobolása mennyire hajtja a számot.

Amíg itthon Szörényi Levente éppen a G-dúr D-dúr Kuglidalt gitározta fel a rendkívül progresszív Illések és Pofonok albumon, addig néhány ezer kilóméterre a vasfüggöny másik oldalán egy bizonyos Paul McCartney (az angol Szörényi) társaival éppen ezen a dalon dolgozott (Mielőtt rájönnék, hogy hogyan lehet itten videólejátszót betenni, katty a linkre:):

www.youtube.com/watch

De ne szaladjunk ennyire előre és maradjunk itt:

A Cavernban (a képen az egykori helyén újjá épített Cavern látható). Mint ismeretes innen indult el annak a 4 fiatal liverpooli fiúnak a története, amelyik mindörökké megváltoztatta azt a kultúrát amiben élünk, és amelyik segít megérteni mit jelent mítoszokban hinni a 20. század közepén. Mert aki valaha volt Liverpoolba annak többé nem lehet kétsége afelől, hogy a Beatles-mánia nem egyszerűen egy könnyűzenei sikertörténet. A Beatles-mánia vallás, és a Beatles tagjai egykor köztünk járt félistenek. Ikonok és idolok. Évente zarándokok ezrei kellnek útra, hogy láthassák lábuknyomát. Fényképezőgépek örökítik meg a tereket, ahol Ők, ezek a félistenek egyszer régen lépkedtek: a Cavern, Penny Lane, Abbey Road. Szent helyek.

Arra, ami 50 éve ezelőtt történt Liverpoolban nincs magyarázat. Szociológusok és művészettörténészek hiába elemzik majd. Egyedül néhány vidéki teológus és lelkész érti majd meg, hogy mit történt Paul-, John-, George-, és Ringoval. Hogyan hogyan válhattak egy modern mítosz isteneivé.

Akinek pedig kétségei lennének nézze meg ezt a videót:

www.youtube.com/watch
 

(A felvétel a második dalának az az egyik érdekessége, hogy bár a dalt John Lennon írta (tulajdonképpen improvizálta) feleségével Yoko Onoval, hivatalosan ez is Lennon-McCartney szerezményként szerepelt. Amikor tehát McCartney ezzel a dallal zárja az estét valójában óriási gesztust is tesz, egykori szerzőtársa felé. (Valójában a Lennon-McCartney szerzőpáros soha nem írt együtt dalokat. Mindegyik szerzeményt vagy Lennon vagy McCartney írta, ám a szerzői jogok mégis közösek.)

Legyen szó már az elején az Első Emeletről. Olyan irányt képviseltek, amely nagyon is szinkronban volt az akkori nyugati trendekkel. Ami ott a Duran Duran volt, az itt a KFT, később, picit lekésve az Emelet. Friss hangzásélmény. 

Voltak jobb számaik is, elsőre mégis ezt választottam. Ez az 1988-as Naplemezen jelent meg. Nem kevés áthallás az aktuálpolitikára (június 27-én volt a falurombolás elleni tüntetés Budapesten), s az a felszabadult érzés, hogy ugyan mi sem vagyunk szabadok, de van ennél sokkal rosszabb, ahová mi mondhatjuk az igazságot. Pörgős dal dúrban szóló refrénnel, s mindez egy égető és az egész társadalmat felforgató társadalmi kérdésről szól. Érezzük a rendszerváltó illatot?