Mindenekelőtt:
Michael Jackson a Beatles után a 20. század második legnagyobb kultúrális jelensége. Tehetsége, zsenialitása, hatása vitathatalan. Ez a bejegyzés valójában nem is róla szól, hanem sokkal inkább egy vallásos jelenség elemzés(szerűsége).
Az elemzés alapja az egyik nagy Jackson sláger 3 koncert felvétele.
Az első felvétel a 1987-ben készült Japánban (Bad tour):
A második 1992-ben készült Bukarestben (Dangerous tour):
A harmadik 1997-ben készült Münchenben (HIStory tour):
Az avatott szemnek, pontosabban fülnek valami rögtön gyanus a harmadik felvétel láttán/hallatán. Aztán az ember meghallgatja másodszor, harmadszor is, amikorra bizonyossá válik: a felvétel playback-ről megy.
Ezen a ponton világossá válik miért volt szükség az mindenekelőttre. Nem MJ kvalitását akarjuk minősíteni, vagy kétségbevonni. Sokkal inkább az a kérdés izgat, hogy miért van az, hogy egy művész, minden mozdulatában zenész, aki nemcsak előadó, hanem zeneszerző, a könnyűzene egyik legnagyobb zsenije, korának legnagyobb élő előadója, arra adja a fejét, hogy egy teljes világkörüli turnét playback-be nyomjon le? Egy zenész azt gondolom ilyenkor azt tenné, hogy lassít egy picit, nem ugrál annyit, profi vokál csapatot szervez, akik kitartják a magasabb hangokat (ld Mccartney), egy kvintel lejjebb énekli el a régi slágekereket (ld U2), vagy feldolgozza magát (ld Queen + PR). Egy zenész képtelen erre a szemfényvesztésre.
Nem vagyok MJ szakértő, de azt gondolom, hogy a zenész nem volt képes arra, amit az utolsó felvételen láthatunk. A zenész talán ekkor már halott. A zenész, és végső soron az ember, ekkor már csak maradványaiban van jelen. Képzavar: ez már nem Anakin Skywalker, ez má Darth Vader.
Egy ikon, egy szimbólum. Talán már az sem lenne meglepő, ha DNS állománya nem is egyezik meg MJ-val. Ha az akit látunk egy imitátor. Végsősoron ez a rajongás már nem egy emberi teljesítménynek szól, hanem valami másnak. A fényeknek, a mozdulatoknak, a hangerőnek, egy érzésnek, egy aurának? Nem tudom. De valahol itt kezdődött lassan 50 éve ezelőtt: