Nem tudom, lehet-e a következő mondatot elfogultság nélkül kijelenteni: 

Ha léteznek olyan zenék, amelyek vitathatatlanul elérik a tökéletességet, akkor a Yes 1977-es Going for the One lemeze ilyen.

Én elfogult vagyok, habár inkább azzá lettem, mert semmi közöm nem volt addig a Yeshez, amig ezt a zenét meg nem hallottam először. Elfogultásom maximum abban volt már akkor is, hogy a progresszv rock különböző megnyilvánulásaian tudatosan kerestem az értékeset, talán éppen szemben is minden egyébbel. Tény, hogy e lemez első végighallgatása reveláció volt számomra, és azóta akárhányszor hallottam, ez nem változott. Pedig sokszor hallgattam már meg. Hosszabb egységekből álló, összetett zene, akigha lehet egyetlen részlete alapján véleményt mondani róla, ha viszont az ember végighallgatja, nem tud mást mondani, mint azt, hogy ezt ennél jobban nem lehet kifejezni. A maga - meglehetősen tágra feszített - keretein belül nincs több ebben a zenében, minden megszólal, minden átadódik. Elementáris zene.