5 év elteltével idén decemberben Paul McCartney ismét egy több állomásos európai turnét adott. Azok, akik legutóbbb kihagyták Macca budapesti koncertjét, és most úgy érezték, hogy be kell pótolniuk, azoknak ezúttal Berlinbe, Hamburgba, Kölnbe, Párizsba, Londonba, vagy Dublinba kellett utazniuk. A bejegyzés szerzője Párizst választotta, ahol az egykori Beatle december 10-én a Bercy arénában állt színpadra.
Mindenekelőtt szögezzük le: a beatlemánia még mindig él, csak térben és időben korlátozott, de intenzitásban nem. Párizsban egyetlen plakát sem hirdette a koncertet, mégis a jegyek gyakorlatilag 1 nap alatt elfogytak. Saját szememmel láttam, hogy 20 perc alatt teljes szektorokra került ki a megtelt megjegyzés az interneten. Továbbá: a koncert előtt, egy kb 1,5-2 km hosszú sorban vártak az emberek a bejutásra. A színpad előtt állok egész napjukat már az aréna előtt töltötték. A koncert közben pedig sikítozó tizenéveseket kellett kiemelni a tömegből.
Amikor Paul Mccartney bejelentette a 90-es évek elején nagy visszatérését a sajtótájékoztatón egy újságíró megkérdezte: meddig szándékozik még zenélni, koncertezni. McCartney erre azt válaszolta, hogy addig, amíg valaki feltolt a színpadra és ott még képes vagyok valamit előadni, és legalább 3 embert érdekli. Na most az idei párizsi McCartney koncert alapján biztosan állíthatjuk, hogy ezek szerint még van jó 10 éve a Beatles egykori alapítójának. A Bercy arénában ugyanis egy remek formában lévő McCartneyt láthatott a közönség. A 67 éves zenész 36 dalt adott elő, közel 3 órán keresztül játszott egyetlen pihenő nélkül, folyamatosan a színpadon volt. Az egésznek egy percig sem volt öreg fiúk zenekara hangulata. Beatles, Wings, új és vadiúj dalok váltották egymást. Kötelező tiszteletadás az egykori szerzőtársak előtt, de mértékkel, és ízléssel. Mint minden koncerten néhány élőben eddig soha nem játszott Beatles dal (ezúttal az Obladi-Oblada, A Paperback writer, és a Day tripper). A koncert színvonala valóban elképesztő, egy percig sincs az embernek az az érzése, hogy hát ahhoz képest jó. A megszólalás profi, ütős, nincs hakni hangulat. McCartney felváltva játszik basszuson, gitárokon, mandolinon, és zngorán. A kísérőzenekar nagyon jól van összerakva. Biztosan nem a legjobb zenészek, időnként be csúszik egy-egy hiba, de erőből, lelkesedésből nyomják a számokat. Mindenképpen ki kell emelnünk a dobost, aki elementáris erővel húzta előre az egész produkciót, parádés vokállal egészítette ki Paul hangját, valamint a billentyűst, aki pedig nagyon sok finomsággal tette igazán profivá a hangzást.
McCartney hangja pedig nem sokat változott. Én úgy vettem észre, hogy úgy a 90-es évek végén mintha sokat mélyült volna, és elvesztett volna néhány hangot a magasabb regiszterekből, de azóta tartja magát. Hozzáteszem, hogy még így is vígan el tudja énekelni a dalok többségét. De erről az alábbi két videón mindenki maga meggyőződhet.
