„Ennyit mára a könnyűzene újdonságaiból”

Kezdetben volt egy Buddy Miles szám, amit Hendrixékkel játszottak. 

Aztán Hendrix után eljátszották maguk is.

Aztán Jaco Pastorius egy szólójában idézi: 

És ez már valami.

Itt van például Presser Gábor. Kétségtelenül az egyik legtehetségesebb zenész volt az elmúlt jó negyven évben, jó stílusérzékkel, jó zongorista képességgel, jó zeneszerzői szaktudással. Csak hát ő énekelt is sokszor, és az meg messze nem az a nívó, mint amit egyébként ő tud.

Azt azért nem hiszem, hogy emiatt ne lehetett volna belőle világsztár.

Roger Waters borzalmasan énekelt mindig is. Jó stílusérzéke megvolt neki is, jól basszusozott, jó dalokat írt. Világsztár lett, és joggal. Nem ezen múlt Presser esetében sem.

Nem mindegy az, hogy hogyan, milyen igényekkel tekintünk arra a zenére, amit Watersék meg Presserék játszanak. Ha azt mondjuk, ez zeneművészet, és egyenesági örökösei ők Mozartnak és Schubertnek, akkor kétségtelenül az előadói precizitás, művészi igényesség megkerülhetetlen. Csakhogy az a zene, amit Watersék meg Presserék játszanak legalább annyira, ha nem még jobban a kocsmai, amatőr és saját célú szórakozásból nőtt ki. Olyan ez, mint a mozi. Amit ma filmművészetként is ismerünk, az valaha szimplán cirkuszi látványosság volt. A színház igényessége később tevődött hozzá. (NB: a színház is egyszerre örököse a vásári komédiának meg a komolyabb, pl. egyházi színműveknek, és még sok minden másnak.)

A Beatles tagjai éppúgy nem végeztek zeneakadémiát, mint a műfaj gyakorlatilag valamennyi számottevő szereplője. Ez az egész zene nem abból nő ki. Így azután csodálhatjuk Freddie Mercury zseniális énektudását, de nem tekinthetjük etalonnak. Waters gyenge énektudása ellenére amit alkotott, azt a saját hangjához alkotta. Meg persze Gilmouréhoz.

Bródy János vagy Presser Gábor énektudása számomra nem annyira zavaró, ha a produkció egésze mégis tartalmazza a hitelességet. Az 1969-es Sárika a Nehéz az útról hiteles. A huszonnegyedik búcsúkoncert igénytelen darálása nem.

Jöjjön ezek után valami lazán ide kapcsolódó: Pink Floyd 1969-es filmzenés More albumáról az a Waters szám, amit Gilmour énekel, a legkeményebb, számomra egészen Deep Purple-ös hangzású száma:

Fejezzük ki egy videóval afeletti örömünket, hogy évtizedes szünet után újra lesz Boom Boom koncert.

Rehabilitáljuk a "korszellem" és az "elektronikus zene" mostanában sok butasággal összefüggésben elhasznált kifejezéseket egy zseniális zenével 1977-ből. (A felvétel egy évvel későbbi.) 

Wir laden unsere Batterie
Jetzt sind wir voller Energie
Wir sind die Roboter

Wir funktionieren automatik
Jetzt wollen wir tanzen mechanik
Wir sind die Roboter

Я твой слуга, я твой работник

Wir sind auf Alles programmiert
Und was du willst wird ausgeführt
Wir sind die Roboter

Wir funktionieren automatik
Jetzt wollen wir tanzen mechanik
Wir sind die Roboter

Я твой слуга, я твой работник

Csodás dolog az internet, győzzük csak áldani a kort, amiben élünk, hát mikor történhetne meg velünk ugyanez, mint ami most velem, azt gondolom, a múltban soha.

Valamikor boldogult gyermekkoromban ment a rádióban sokszor egy szám, tetszett, a szövegéből sokmindent tudtam, pedig a szöveg mindig is nehezebben rögzült. Később az a sor, hogy "CB, rádió, hiradó" nem volt teljesen értelmezhető már az eredeti szövegkörnyezetéből kiragadva, de lenni szokott, főleg talán gyerekkorban, hogy egy dal egyetlen sora marad meg, és az ember aköré maga kreál mindenféle dallamokat, szövegeket, sosem ugyanazt. Hát én ezt tettem, és használtam, énekeltem. És akkor ott van még a "Brékó, brékó!", ami ettől a szövegtől-dallamtól nekem valószínűleg már kezdetben különvált, önálló életre kelt, mondogattuk egymásnak (szolgálati lada níva, CB adóvevő, játszottunk vele), meg mondogattuk váratlanul, ahogy eszünkbe jutott, bármilyen játék közben.

Azután eltelik 25 év, és egyszeriben rábukkanok az interneten (áldjuk a kort, amiben ez megadatik nekünk) a GM49 edgyik dalára, Brékó, brékó, és ott van benne a sor is, és meghallgatva valami beindul belül, mert hogy 25 éve ezt egészen biztosan nem hallottam, és mégis ismerem, szavak, képek, leírható formák nem jönnek elő olyan intenzíven a gyerekkor ezen időszakából, mint bizonyos érzések, színek, illatok, és ez a zene ezt megteszi, előhozza.

Számomra meglepetés: a zenekar alapítója-zeneszerzője-énekese-(és részben névadója) Galla Miklós. A zene tipikus new wave-es szintipop, nem véletlenül rokonítható többek között a KFT-vel. Az évszám 1985, a zenekar egyetlen nagylemezéről szól a dal. 

Félreértések elkerülésére: természetesen a fenti dalt nem Galla énekli. Ellenben az alábbi klipben ő énekel. Zeneileg is izgalmasabb. 

1977

Az Omega magát a Rolling Stones után a második legrégebb óta folyamatosan működő rockegyüttesének hirdeti. A kor persze, tudjuk, nem érdem. Sőt, ilyen esetben inkább felerősödik a kérdés: vajon ennyi idő alatt mi maradandót sikerült alkotni?

Nem tudom, ki volt annak az irányvételnek a kitalálója, aki az Omegát a beat-korszak után afelé a zenei nyelv felé terelte, amely nyugaton a Yes, Pink Floyd és hasonló zenekarok nevével fémjelzett progresszív rockban öltött hangzó testet. A trendhez igazodás teljesen nyilvánvaló, egyszersmind remek anyagot szolgáltat annak megvizsgálására, miben (és persze főképp miért) különbözik a nyugati színvonal az itthonitól.

Alább egy 1975-ös opusz, a Never Feel Shame, ugyanannak a Kengurunak a zenéjéből, amelyre egy korábbi posztban már utaltunk.

A zenei alapanyag véleményem szerint kimondottan jó. Érdekes lehetne tudni, pl. Wakeman mit kezdett volna ezekkel az ötletekkel. A hangzás messze nem olyan jó. Sem a technika (egy ok a színvonalkülönbségre), sem a megvalósítás. Kóbor hangjával és énektudásával nyilvánvalóan nem lehet világsikert elérni. De Benkő billentyűzésével sem. Legkevésbé Mihály Tamás brummogásával. És feltűnik, hogy a zenei anyagban is sokkal több van, mint amit kihoznak belőle. Nem csak azért, mert többet lehet kihozni néhány jó téma unásig ismétléséből (főképp, mert akár az is lehetne jó).

Az Omegát még a "magyar Yes" névvel sem lehet illetni. Sajnos. Közel 50 éve.

Billy Joel eggyel McCartney generációja után született, 1949-ben, 22 évesen kezdte a koncertezést, de a pályafutásnak vannak nagyon hasonló elemei. Említsünk kettőt: egyik a sikeresség (150 millió lemez, az Amerikai Lemezkiadók Szövetsége szerint a harmadik legtöbb lemezt eladó szóló előadó) másik az a nívó megőrzése. Mert az iménti poszt McCartney kapcsán erről szólt.

Alább két videó harminc év különbséggel. Az elsőn huszonéves, a másodikon majdnem hatvan. 

Érdekes, hogy (bár általában tapasztalatom szerint az idő előrehaladtával gyorsulnak az előadások) a második videó lassabb, kényelmesebb, az első dinamizmusából a másodikra valami összegző erő támad. Természetes, hogy az énekhang flexibilitása is változik az életkorral, ugyanakkor a későbbi videón sem érezni egyetlen tévedést sem, nincs erőlködés, nem a régi idők izzadós felidézését hallani benne, hanem egy dal idővel (és idő által) átértékelt élvezetes előadását.

5 év elteltével idén decemberben Paul McCartney ismét egy több állomásos európai turnét adott. Azok, akik legutóbbb kihagyták Macca budapesti koncertjét, és most úgy érezték, hogy be kell pótolniuk, azoknak ezúttal Berlinbe, Hamburgba, Kölnbe, Párizsba, Londonba, vagy Dublinba kellett utazniuk. A bejegyzés szerzője Párizst választotta, ahol az egykori Beatle december 10-én a Bercy arénában állt színpadra.

Mindenekelőtt szögezzük le: a beatlemánia még mindig él, csak térben és időben korlátozott, de intenzitásban nem. Párizsban egyetlen plakát sem hirdette a koncertet, mégis a jegyek gyakorlatilag 1 nap alatt elfogytak. Saját szememmel láttam, hogy 20 perc alatt teljes szektorokra került ki a megtelt megjegyzés az interneten. Továbbá: a koncert előtt, egy kb 1,5-2 km hosszú sorban vártak az emberek a bejutásra. A színpad előtt állok egész napjukat már az aréna előtt töltötték. A koncert közben pedig sikítozó tizenéveseket kellett kiemelni a tömegből.

Amikor Paul Mccartney bejelentette a 90-es évek elején nagy visszatérését a sajtótájékoztatón egy újságíró megkérdezte: meddig szándékozik még zenélni, koncertezni. McCartney erre azt válaszolta, hogy addig, amíg valaki feltolt a színpadra és ott még képes vagyok valamit előadni, és legalább 3 embert érdekli. Na most az idei párizsi McCartney koncert alapján biztosan állíthatjuk, hogy ezek szerint még van jó 10 éve a Beatles egykori alapítójának. A Bercy arénában ugyanis egy remek formában lévő McCartneyt láthatott a közönség. A 67 éves zenész 36 dalt adott elő, közel 3 órán keresztül játszott egyetlen pihenő nélkül, folyamatosan a színpadon volt. Az egésznek egy percig sem volt öreg fiúk zenekara hangulata. Beatles, Wings, új és vadiúj dalok váltották egymást. Kötelező tiszteletadás az egykori szerzőtársak előtt, de mértékkel, és ízléssel. Mint minden koncerten néhány élőben eddig soha nem játszott Beatles dal (ezúttal az Obladi-Oblada, A Paperback writer, és a Day tripper). A koncert színvonala valóban elképesztő, egy percig sincs az embernek az az érzése, hogy hát ahhoz képest jó. A megszólalás profi, ütős, nincs hakni hangulat. McCartney felváltva játszik basszuson, gitárokon, mandolinon, és zngorán. A kísérőzenekar nagyon jól van összerakva. Biztosan nem a legjobb zenészek, időnként be csúszik egy-egy hiba, de erőből, lelkesedésből nyomják a számokat. Mindenképpen ki kell emelnünk a dobost, aki elementáris erővel húzta előre az egész produkciót, parádés vokállal egészítette ki Paul hangját, valamint a billentyűst, aki pedig nagyon sok finomsággal tette igazán profivá a hangzást.

McCartney hangja pedig nem sokat változott. Én úgy vettem észre, hogy úgy a 90-es évek végén mintha sokat mélyült volna, és elvesztett volna néhány hangot a magasabb regiszterekből, de azóta tartja magát. Hozzáteszem, hogy még így is vígan el tudja énekelni a dalok többségét. De erről az alábbi két videón mindenki maga meggyőződhet.

Na például a Gammapolis összes szövegét a Bródy írta, meg már korábban is, a Lénát, meg sok másik slágerét.

Szörényi Levente pedig nagyon kevés híján a Bergendy frontembere lett még az Illés előtt, a Bergendy Pista hívta, de ő mondta, csak akkor, ha a Szabolcs is jöhet. A Szabolcs nem jöhetetett. Levente állítja, nem azért ragaszkodott hozzá, mert a testvére, hanem azért, mert a legmegbízhatóbb basszusgitáros, aki mindig pontosan le tudja játszani azt, amit kell.

No comment