„Ennyit mára a könnyűzene újdonságaiból”

Vámos Miklós mondta, hogy szerinte a Radics csak nyúzta a gitárt, az igazi nagy gitáros az volt, aki játszani is tudott rajta, dallamokat, meg mindent, a Barta Tamás.

Most itt van egy felvétel, amin látszik ő, (nincs sok ilyen,) igaz, nincs gitárszóló, meg más se nagyon. Ez az eredeti LGT felállás, Barta Tamás gitár, Presser Gábor billentyű, Frenreisz Károly basszus, Laux József dob. 1971-es a felvétel, vagyis "az első hazai supergroup" megalakulásának ideje, a dal az első kislemezük A-oldala volt. Tehát ezzel a dallal debütáltak.

Meghallgatva azt a benyomást kelti, hogy ez nem a későbbi LGT előképe, hanem a Skorpióé. És messze nincs az a nívó, ami később azért az LGT-re jellemző volt. Ettől az Omegának se kellett falhoz csapódnia, pedig nagyon megijedtek, amikor Lauxék megcsinálták az LGT-t.

Megvettem az újra kiadott első három Bergendy lemezt cd-n. A három együtt volt 5400 forint, rég költöttem én cd-re, főleg ennyit, de muszáj volt. Utólag belegondolva sorsszerű is.

Már mondtam, és unásig fogom még mondani, én az első lemezükön nőttem fel, a "sárga lemezen", aminek tényleg nincs címe, viszont tényleg sárga, ez az otthoni zsargon szerintem nyugodtan alkalmazható. De most végre teljes egészében meghallgathattam a Hétfő /Hét fő/ című lemezt is, amely zenetörténeti jelentőségű lemez. Először is az első magyar duplalemez, ráadásul (az iméntivel persze összefüggően) az első magyar konceptlemez is. Vannak rajta jól ismert slágerek is (hogy mást ne mondjak, az Iskolatáska) meg kevéssé ismert dalok is. Első (két) végighallgatás után azt tudom mondani, hogy elképesztő az a zenei változatosság, és főképp a kísérletezésbe vetett hit és bátorság, amivel a lemezt megcsinálták. Alig van olyan szám rajta, amit az ember úgy hallgat végig, hogy ott minden első hallásra is érthetően van úgy, ahogy. Amikor a verzék és a refrének meg szólók pont úgy követik egymást, ahogy követni szokták, amikor az akkordmenetek, a hangnemi kitérések úgy vannak, ahogy "a nagy könyvben meg van az írva". Van ilyen dal is (Messze még), ráadásul egy nagyon jó dal, egyike a legjobbaknak. De elképesztő mennyiségű meglepetés várja a hallgatót, enyhék és vadak, mindenféle.

A lemez anyagát 1972 decemberében és 1973 januárjában rögzítették. Már megjelent az Illéstől az Add a kezed, vagyis az Illés nagyjából mindent megcsinált eddigre, még éppen nem oszlott fel, az Omega már elvesztette Presseréket, és az Élő Omegával próbáltak vígasztalódni, az LGT meg éppen kiadta a nem túl sikeres első lemezét. A Metro Frenreisz és Dusán kiválásával gyakorlatilag már pont megszűnt. De érdemes kicsit külföldre is nézni, a Pink Floyd, a Genesis és a Yes még előtte van a később fontos konceptlemezeknek, (a Floyd a Meddle kiadásán van túl), az év tavaszán azonban a Jetro Tull jelenik meg aThick as a Brickkel, az első, önálló számok nélküli rocklemezzel. Élvonalban van tehát a Bergendy, mármint a nemzetközi élvonalban. Persze önmagában a konceptlemez-szisztéma kevés volna, de ha a dalokba belehallgatunk, az bizonyító erejű.

És most következzen egy szám (ó, mennyi következhetne, ha nem is bármelyik, de legalább hat), amely korát megelőző alkotás. Hangzásában gyakorlatilag egy rockballada. Ez a műfaj később lesz fontos, nem 1972-ben. A közepén egy, hangzásában a nyolcvanas évek közepét idéző szaxofon-szóló.

Nem tudom, lehet-e a következő mondatot elfogultság nélkül kijelenteni: 

Ha léteznek olyan zenék, amelyek vitathatatlanul elérik a tökéletességet, akkor a Yes 1977-es Going for the One lemeze ilyen.

Én elfogult vagyok, habár inkább azzá lettem, mert semmi közöm nem volt addig a Yeshez, amig ezt a zenét meg nem hallottam először. Elfogultásom maximum abban volt már akkor is, hogy a progresszv rock különböző megnyilvánulásaian tudatosan kerestem az értékeset, talán éppen szemben is minden egyébbel. Tény, hogy e lemez első végighallgatása reveláció volt számomra, és azóta akárhányszor hallottam, ez nem változott. Pedig sokszor hallgattam már meg. Hosszabb egységekből álló, összetett zene, akigha lehet egyetlen részlete alapján véleményt mondani róla, ha viszont az ember végighallgatja, nem tud mást mondani, mint azt, hogy ezt ennél jobban nem lehet kifejezni. A maga - meglehetősen tágra feszített - keretein belül nincs több ebben a zenében, minden megszólal, minden átadódik. Elementáris zene.

Ezek szerint azért az eddás fiúk is hallgattak annak idején Pink Floydot.  

Sok zenei, sőt minőségi különbség ellenére azt gondolom, a szám közepén a szóló háttere nagyon sokat merít az alábbi szám szólójának alapjaiból:

Erőltetett lenne a párhuzam? Lehet. Én maximálisan jó körülménynek gondolnám, ha Slamovits (vagy aki a szám zeneszerzője, én csak tippelek) Floydot hallgatott volna.

Az Edda szám 1981-es, a Floyd 1973-as. Nyolc év lecsengés után valamit megjeleníteni nem annyira baj. Sőt.

A new wave-ről még nagyon sokat kell majd írni.

Most csak egy videópár jöjjön. Először egy 1982-es megasláger Németországból. A Trio dalához alig kell magyarázat, talán csak annyi, a Casio VL-1 elképesztő nagy császárság volt akkoriban, és nekünk is volt, és megvan azóta is. (Hogy mekkora császárság volt? Ekkora!)

Most pedig következzen az a videó, ami nekem ma eszembe jutott, és ami mellé a Triót választottam. 1986, a Z'Zi Labor nagy éve. Megjelenik a Faképnél történő hagyás album, rajta a két nagy sláger, a címadó dal meg a Honky Tonk Woman, utóbbit az akkor felfutó Music TV is játsza, aztán jön a Queen Budapestre, és tudjuk, nem volt zenekar, amely vállalta volna az előzenekari fellépést (R-Go, stb mind megijedtek), hát fellépett a Z'Zi Labor. Szóljon  hát a Faképnél történő hagyás:

Nagyon szomorú lettem. Azt már írtam, hogy a Bergendyn nőttem fel, ez kb 10 éves koromig maximálisan meghatározó is volt a zenei érdeklődésem fejlődésében. Aztán ekkortól bejött egy új szál, egy sokkal tudatosabb kedvenc, egy olyan alap, akinek a stílusában improvizáltam végig hat-nyolc évet - persze nem tudatosan.

Számomra Phil Collins volt a Genesis (Peter Gabriel szerint is, ezért lépett le...) és a Genesis Phil Collins, és mindez valóban a genezise is a zene engem érdeklő részének is.

Most olvasom, hogy többé nem ül dobokhoz vagy zongorához. Korábban fülpanaszai miatt egy időre leállt a koncertezéssel is. Tönkrement. Szomorú.

Hogy miben rejlik az ő zsenialitása, azon eddig sosem gondolkoztam. Csak hallgattam a zenéjét. Most majd gondolkozhatunk.

Szóval, ez zeneileg, tényleg ok. De az, hogy megpróbálták elsúnnyogni ezt az éneklés kérdést, ez elég kelet európai dolog volt. A Presser nem tud énekelni, sem a Somló, vagy a James. Ennyi. Ez ennyire egyszerű. Ezzel szerintem el is ment az a vonat, hogy itten be lehetett volna futni. Mert ez egy kívülálló fül számára, akinek a Presser nem az az aranyos fiú egyszerűen gagyi és kész.

Ez az egész azt hiszem így elég laza és vicces is:

Elöljáróban két egyszerű dolog.

1. Egészen apró koromtól kezdve szerettem a Bergendyt. Három-négy évesen is akkor lehetett nyugodtan egyedül hagyni a szobában, ha fel volt rakva a "sárga lemez". Ez a Bergendy első, cím nélküli lemeze 1971-ből. Tipikusan az a zene, ami a véremmé vált, amit álmomban is dúdolni tudok szólamonként, amiből minden zenei gondolatom elindult és ami emiatt mindig velem van, benne abban, amit a zenében csinálok.

Olvastam, tudom, Bergendy Pista bácsi ordas nagy lopása a Süsü, nem fér hozzá kétség, sőt, a magyarázkodása önmagában minden elfogultságom ellenére engem is felháborít. A múltat eltörölni azonban nem lehet és nem is akarom, és amit én a Bergendy zenéjéből értékesnek gondolok, az továbbra is érték a számomra.

2. Ha a fentiek miatt elfogult is vagyok, akkor is aligha vitatható ténynek gondolom, hogy a magyar rockzene történetében - ha merjük azt állítani, hogy volt ilyen zenekar, akkor - a Bergendy az egyik abból a két és fél zenekarból, amelyik a maga korában zeneileg világszínvonalhoz közelit alkotott és azt a nyugaton is elfogadható minőségben képes volt elő is adni.

Mindezzel korábban is terveztem már előjönni és a későbbiekben is szívesen elemzem majd egyik-másik Bergendy lemezt vagy számot, most az apropót az a gondolat adta, hogy - az MJ-témánál maradva - vajon hol érhető tetten valami ahhoz hasonló Magyarországon, mint amit Jackson tőlünk jóval nyugatabbra megjelenített.

Vegyünk egy évet, mondjuk 1972-t, és az akkor felfutó Jackson 5-ot, a 13 éves frontemberrel, Michael Jacksonnal, tipikus fekete diszkóslágerrel, meghatározó basszusra épülő zenei struktúrával, billentyűvel színezett gitárzenével, jellegzetes énekesi attitüddel, koreográfiával, hajviselettel, hallgassuk meg az "I Want You Back"-et. 

És tegyünk mellé egy másikat, a tipikus fekete diszkósláger KK-európai hangulatváltozatát, meghatározó basszusra épülő zenei struktúrával, billentyűvel, de mégjobban fúvósokkal színezett gitárzenével, jellegzetes énekesi attitüddel, koreográfiával, hajviselettel, ez a Bergendy. Hogy mennyi a tudatosság, az utánzás benne, nem tudom, valószínűleg nem kevés van, persze nem kimondottan a Jackson 5 utánzása, hanem inkább annak a stílusnak, aminek Jacksonék is kiváló képviselői voltak, és Bergendyék is illeszkedtek hozzá.

A Sajtból van a holdot stílusa miatt választottam, habár egyelőre nem tudom, pontosan mikor született a dal. A 71-es első ("sárga"), és a 73-as második lemez (a Hétfő, az első magyar koncept-lemez!) stílusa - dalonkénti, üdítő változatossága mellett is - alapvetően ez. 

Hogy további párhuzamok hol húzhatók, arról még érdemes lenne majd gondolkodni-írni, bónuszként betennék egy (szerintem) 1970-es felvételt a Bergendy később első kislemezeként megjelent dalról, hogy lássuk, milyen volt Rózsi rövid hajjal és halljuk, hány gixert fújnak az izguló fúvósok.

Na, valahonnan innen indult Demjén, hogy a Sacra Coronáig jusson majdan életútja...

Szóval ez azért így elég durva. Főleg, hogy ezt akkor csinálták, amikor az Illés a Sárikát.

Egyben egy bizonyíték, hogy a 41 éves MJ még tudott énekelni élőben nem is akárhogyan.

Jenővel a napokban többször hosszabban beszélgettünk dolgokról, Michael Jackson kapcsán, de nem csak róla, sőt, csak kis részben róla.

Szóba került az a dokumentumfilm, ami Borlai Gergőről szól, interjúk vele és róla, éveken keresztül. Hogy Gergő miért nem lett világsztár, sőt, miért nem is indult el Amerikába annak ellenére, hogy mindenki azt mondta róla, hogy ott a helye, és meg is hívták.

Borlai Gergő (róla később persze külön posztot kell írni) végül is - a film alapján, meg a beszélgetésünk summázata alapján is - rágörcsölt, maga sem hitte el, hogy sikerül, végül el sem indult.

A Fonográf is szóba került, a "Tolcsvayékkal felturbózott Ilés", a korszakot jól jellemző hangulatot adó zenekar (korábban már szó volt róluk), akiket vittek jobbra-balra, de végül egyszer a Wembleybe egy hatalmas country-fesztiválra nem. És hát ezért sem lettek ők világsztárok. Gondolhatnánk. Mint a korszak minden valamirevaló előadója, itthoni kiskirálya ma már így emlékszik, a rendszer nem engedte, az tett keresztbe, vagy tette tönkre a próbálkozásokat.

Pedig ha őszintén belegondolnak (egy Fonográfról szóló dokumentumfilmben Németh Oszkár idézi fel, hogy egy bécsi Pink Floyd koncert után hazafelé a nagy hallgatásba végül Szörényi Levente mondta bele mindannyiuk gondolatát: "Nem kéne abbahagynunk?"), akkor kiderül, hogy nem a rendszer volt az oka (főképp, persze, mert az is), hanem, hogy ők kevesek voltak.

Még az itthon szupertehetséges és tényleg, minden vitán felül állóan nagyot alkotó Presser is. Mert a rendszerváltás óta sem megy, még annak a Borlai Gergőnek sem, aki talán tényleg a legtehetségesebb zenész az elmúlt évtizedek magyar színpadain.

És hát miben kevesek ezek az emberek? Szorgalomban? Tehetségben? Én azt gondolom, nem ezekben, de Jenővel beszéltünk egy mentális különbségről. Hogy ez tanulható-e vagy születni kell rá, hogy ez a közegtől mennyire függ, nem tudom. Később részletesen kibontható a kérdés. De hogy ordító különbség van, az biztos. Jó példa erre Jenő korábbi posztjának felvétele.

MJ színpadi viselkedésében valószínűleg éppen annyi tanult elem, szándékosság van, mint volt mondjuk Szörényi Leventéében. Mégis egyértelmű, hogy Szörényivel ellentétben MJ másképp oldja meg a feladatot, mégpedig mentálisan másképp áll hozzá.

Ezért is lett ő világsztár.

Sajnos az a felvétel, amit mindennek illusztrálására kitaláltam, a youtube-ról nem illeszthető be képként, csak így. Kattintsatok a szövegre és nézzétek az 1987-es Bad lemez egyetlen korábbi számát, az 1985-ös Another Part of Me-t.