Az Omega magát a Rolling Stones után a második legrégebb óta folyamatosan működő rockegyüttesének hirdeti. A kor persze, tudjuk, nem érdem. Sőt, ilyen esetben inkább felerősödik a kérdés: vajon ennyi idő alatt mi maradandót sikerült alkotni?
Nem tudom, ki volt annak az irányvételnek a kitalálója, aki az Omegát a beat-korszak után afelé a zenei nyelv felé terelte, amely nyugaton a Yes, Pink Floyd és hasonló zenekarok nevével fémjelzett progresszív rockban öltött hangzó testet. A trendhez igazodás teljesen nyilvánvaló, egyszersmind remek anyagot szolgáltat annak megvizsgálására, miben (és persze főképp miért) különbözik a nyugati színvonal az itthonitól.
Alább egy 1975-ös opusz, a Never Feel Shame, ugyanannak a Kengurunak a zenéjéből, amelyre egy korábbi posztban már utaltunk.
A zenei alapanyag véleményem szerint kimondottan jó. Érdekes lehetne tudni, pl. Wakeman mit kezdett volna ezekkel az ötletekkel. A hangzás messze nem olyan jó. Sem a technika (egy ok a színvonalkülönbségre), sem a megvalósítás. Kóbor hangjával és énektudásával nyilvánvalóan nem lehet világsikert elérni. De Benkő billentyűzésével sem. Legkevésbé Mihály Tamás brummogásával. És feltűnik, hogy a zenei anyagban is sokkal több van, mint amit kihoznak belőle. Nem csak azért, mert többet lehet kihozni néhány jó téma unásig ismétléséből (főképp, mert akár az is lehetne jó).
Az Omegát még a "magyar Yes" névvel sem lehet illetni. Sajnos. Közel 50 éve.
