Itt van például Presser Gábor. Kétségtelenül az egyik legtehetségesebb zenész volt az elmúlt jó negyven évben, jó stílusérzékkel, jó zongorista képességgel, jó zeneszerzői szaktudással. Csak hát ő énekelt is sokszor, és az meg messze nem az a nívó, mint amit egyébként ő tud.
Azt azért nem hiszem, hogy emiatt ne lehetett volna belőle világsztár.
Roger Waters borzalmasan énekelt mindig is. Jó stílusérzéke megvolt neki is, jól basszusozott, jó dalokat írt. Világsztár lett, és joggal. Nem ezen múlt Presser esetében sem.
Nem mindegy az, hogy hogyan, milyen igényekkel tekintünk arra a zenére, amit Watersék meg Presserék játszanak. Ha azt mondjuk, ez zeneművészet, és egyenesági örökösei ők Mozartnak és Schubertnek, akkor kétségtelenül az előadói precizitás, művészi igényesség megkerülhetetlen. Csakhogy az a zene, amit Watersék meg Presserék játszanak legalább annyira, ha nem még jobban a kocsmai, amatőr és saját célú szórakozásból nőtt ki. Olyan ez, mint a mozi. Amit ma filmművészetként is ismerünk, az valaha szimplán cirkuszi látványosság volt. A színház igényessége később tevődött hozzá. (NB: a színház is egyszerre örököse a vásári komédiának meg a komolyabb, pl. egyházi színműveknek, és még sok minden másnak.)
A Beatles tagjai éppúgy nem végeztek zeneakadémiát, mint a műfaj gyakorlatilag valamennyi számottevő szereplője. Ez az egész zene nem abból nő ki. Így azután csodálhatjuk Freddie Mercury zseniális énektudását, de nem tekinthetjük etalonnak. Waters gyenge énektudása ellenére amit alkotott, azt a saját hangjához alkotta. Meg persze Gilmouréhoz.
Bródy János vagy Presser Gábor énektudása számomra nem annyira zavaró, ha a produkció egésze mégis tartalmazza a hitelességet. Az 1969-es Sárika a Nehéz az útról hiteles. A huszonnegyedik búcsúkoncert igénytelen darálása nem.
Jöjjön ezek után valami lazán ide kapcsolódó: Pink Floyd 1969-es filmzenés More albumáról az a Waters szám, amit Gilmour énekel, a legkeményebb, számomra egészen Deep Purple-ös hangzású száma:
